Vajon hol van az a pont az ember életében, amikor szükségessé válik egy hatalmas változás? Létezik egyáltalán ilyen pont? Honnan tudjuk, hogy elérkezett? Hogy megértünk rá és minden félelmünk ellenére javunkra fog válni? Vagy ez folyamatosan történik? Egymás után ismétlődő történések eredményeképpen jön létre az, amikor egyszer csak “rádöbbensz” és fordulatot vesz az életed? Folyamatosan folyamatos változások folyamatában kavargunk és nincs is pihenő? Mindig változunk és minden cselekedetünk akár rossz vagy akár jó egy újabb sorsfordító változás felé sodor? Vagyis sosincs megállás. Már azt hinnéd készen vagy és minden rendben, te még nem is sejted, hogy már ismét elkezdődött egy újabb változás.
Átlagos család átlagos lányaként nevelkedtem. Mindig is középszerű voltam. Nem voltam sem az iskolában, sem a sportban, sem az egyéb tevékenységekben jobb vagy rosszabb, mint a többiek. Mostanára persze lehetnék okos. Vagy szép. Vagy diplomás. Jó állással. Férjjel és gyerekekkel. És persze egy kutyával. Egy zsebcirkáló házőrzővel. Kertes házzal. Zöld vaskerítéssel.
Nem így alakult. Így nem is köntörfalazok tovább. Elegem lett. Elszöktem. Leléptem. Megpattantam.
Ennek több oka is volt.
Nem bírtam már.
A legtöbben azért jönnek ki külföldre, mert elegük van az otthoni rendszerből. Hogy a politika belefolyik az emberek életébe és minden nap azon kell malmozniuk, hogy mivel akarhatják még megkeseríteni az átlag magyarok életét. Egy szó: ellehetetlenítés.
Emlékszem, amikor még magyar honban, tartottam hazafelé a szerény kis villamoson és olvastam a híreket. Mindig anyám szavai jutottak eszembe, amikor a híradó közben mérges lett, majd felkiáltott: „hány bőrt tudnak még lenyúzni rólunk”?
Abban az országban mindenki számít, csak az nem, akikről elnevezték. A magyarok.
Hogy megbántam-e, hogy kijöttem? Nem. A család és a barátok hiánya elviselhetetlen, de jobban utálnám magam, ha otthon maradtam volna. Jobban utálnám magam, ha minden nap azzal a tudattal kellene felkelnem, hogy nem próbáltam meg minden azért, hogy jobb legyen. Pedig itt sincs kolbászból a kerítés, nagyon nincs.
Kalandot akartam.
Húszas éveimben járok. Otthon már pár évet lenyomtam irodai dolgozóként. Nekem nem adatott meg, hogy évekig iskolába járjak. Vagy, hogy elkezdjem az egyetemet. Úgy voltam vele, hogy majd később, ha anyagilag jobban rendbe jövök. De amint letettem az érettségit, felszálltam a biciklire és azóta is csak tekerem. Csak tekerem.
Ismételni tudom magam. Átlag lány, átlag meló. De nem akartam átlag lenni. Úgy éreztem, nem élhetem le minden nap úgy az életem, hogy ugyanazok a dolgok történjenek meg velem. És itt most nem a féktelen bulikról, a mindig máshol kelésről, a piálásról és a mai szemmel „izgalmasnak” tartott életről beszélek.
Hanem apró csodákról. Új kultúrákról, új emberekről. Még a fű sem mindenhol ugyanolyan illatú. Elhiszed?
Nem bírtam, hogy minden reggel ugyanakkor keljek fel és induljak el dolgozni ugyanazokkal a járművekkel, ugyanazokkal a reggel 7:45-kor villamoson utazó emberekkel. Hév. Rakpart. Villamos. Margithíd. Hév. Hév. Margithíd. Villamos. Rakpart. Hév. Bamba. Álmos. Morcos emberek.
Egy ideig próbálkoztam az útvonalak váltogatásával, de már azt sem bírtam. Nem akartam már átlag lány lenni átlag melóval. Továbbra is csak álmodozni a változásról.
Azt gondoltam, ha kijövök dolgozni külföldre, ahogy sokan mások is tették, majd sok pénzem lesz. Hogy keresni fogok annyit, hogy majd utazni tudjak. Hogy világot lássak. Hogy fotózzak. Hogy mindenbe belekóstoljak. Amikor felszálltam a repülőre, búcsút mondtam a régi életemnek és a középszerűségemnek is. Aztán hagytam, hogy a felhők elkísérjenek egy új élet felé.
Viszlát múlt.
Érezted már azt, hogy bár magad mögött hagyhatnál minden rosszat? Hogy legszívesebben csak összecsomagolnál, és új életet kezdenél?
Az igazság az….
hogy az általánost sikerült békés, kedves, csendes, reményekkel teli lányként eltöltenem. Ez a pályafutásom itt véget is ért.
Továbbra is jól tanultam. Nem drogoztunk, nem bántottunk állatokat és nem vettük el kis pattanásos kockák ebédpénzét. A karma mégis úgy határozott, hogy 16 éves koromtól kezdve bántalmazó, leszívó, önbizalmat tönkretevő borzalmas kapcsolatok elé állított. Ördögi kör. Mindig mindegyik kapcsolatból egyre rosszabb állapotban jöttem ki, hogy aztán az akkori önbecsülésemhez mérten még egyre rosszabb alakokhoz meneküljek és minden még katasztrofálisabb legyen. Ez egészen „jól működött” a húszas éveim elejéig, míg nem annyi ballépést gyűjtöttem, hogy külön elkerülő útvonaltervem volt, ha mozogni akartam a városban.
Aztán egyszer csak megváltozott valami.
Rájöttem, hogy az ember nem hagyhatja maga mögött a múltját, de a maga javára fordíthatja a jelenben. Szarból várat építettem, jobb melóval, jobb társasággal és egy egészséges, szuper párkapcsolattal. Hogy ez hogyan kapcsolódik ide? Csupán annyit akartam elmagyarázni, hogy úgy éreztem, hogy az új élethez új élettér dukál.
Hogy hogyan érzem magam most? Mindennel a hátam mögött. Furcsa erről írni. Új év új élet, csak nekem ez nem szilveszter másnapján kezdődött. Néha úgy érzem, hogy mindent elrontottam. Hogy mindent elvesztettem amim volt. Hiszen nem látom a családomat. Nem látom a barátaimat. Nincs meg a régi munkám. A régi életem.
DE.
Úgy érzem… semmim sincs mégis mindenem megvan. Hiszen milyen gyakran adatik meg, hogy mindent újrakezdjen az ember? Itt vagyunk ketten. Mindennek a legelején. Mondhatom azt is, hogy később bármit megtehetünk. Talán beváltom a nagy álmok járatára szóló jegyem és mindent helyrehozok az új életemben. Felszállok a kaland nevű repülőre és minden évben új helyen élek. Talán nem lesz karrierem. De ha esetleg meghalok -és nem ma – elmondhatom, hogy mindent láttam. Hogy mindent éreztem, hogy mindent kipróbáltam.
Mert volt hozzá bátorságom.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: