Elveszett barátság

Barát az, akire figyelsz, mert fontos számodra a sorsa. És figyel rád, mert fontos számára a te sorsod. Barát az, aki megért – s akit mélységesen megértesz. Nem tudtok egymásnak hazudni. Túl közel van. Mintha magaddal beszélnél.

/Müller Péter/

Talán nincs is olyan, hogy jó barát meg rossz barát – talán csak barátok vannak, olyanok, akik az ember mellett állnak, ha megsérül, és akik segítenek, hogy ne legyen olyan magányos. Talán értük mindig érdemes aggódni, reménykedni, őértük érdemes élni. Talán még meghalni is, ha úgy kell lennie. Nincsenek jó barátok. Nincsenek rossz barátok. Csak olyan emberek, akik házat építenek a szívedben.

/Stephen King/

Azt mondják, hogy a szerelem elmúlhat, a barátság nem. A barátság mindig őszinte. Szeretetteljes. A legfontosabb dolgok egyike az életben. A barátság.

Roppant szívszorító. Főleg ha az ember már veszítette el a barátait.

Miért tűnnek el régi barátaink? Miért van az, hogy akivel régen megfogadtátok, hogy ez örökké tart az ma már csak emlék. Miért van az, hogy aki nélkül el sem tudtad képzelni az életed, az ma már csak néha felmerülő gondolat, néhány elejtett szó, pár darab megfakult fénykép. Aki mellett boldogan mosolyogtál a képen, aki minden történet fontos részét képezte, az ma már nem több ennél. De hol ronthattuk el?

Sokszor gondolok arra, mi lett volna HA. Ha akkor másként viselkedek. Ha akkor más szavakat használok, ha akkor inkább elfogadom barátomat annak aki, és nem próbálok semmin sem változtatni. Hiszen a barátság őszinte és elfogadja a másikat. 

A barátságok nem egyik pillanatról a másikra alakulnak ki. Úgy ahogy megszűnésük, sem egy pillanat alatt történik meg. Ilyen lenne az élet? Emberek jönnek és mennek? Még akkor is, ha évek óta testvérként szeretett barátainkról van szó?

Hogy megbántam-e, hogy így alakult? Persze.

Ezt még leírni sem lehet könnyek és egy frissen felbontott csomag keksz nélkül. Nem mintha ezek közül bármelyik is segítene a talán már megváltoztathatatlanon.

Régen szövődött barátságok. Bizonyosan gondtalanabb évek a mostaninál, amikor nem kellett annál többön gondolkodni, mint hogy mit tegyél a közvetkező nap. Amikor a felnőtt élet még nem szólt bele a mindennapokba, amikor a felnőtt élet még nem tette rá piszkos kezeit kapcsolatainkra.

„Sajnálom, de egész héten túlóráztam. Már túl fáradt vagyok”.

Bár ne lennénk túl fáradtak. Bár ne lennénk túlhajszoltak. Bár sose nőttünk volna fel és ne árnyékolta volna be az akkori öröknek tűnő gyerekkort a való élet.

De a szomorú igazság az, hogy folyamatosan változunk. Ahogy már mondtam, tényleg ez lenne az élet körforgása? Jövünk és megyünk emberek életében, ahogy más emberek is jönnek és mennek a miénkben.

Ha csak ritkán látják egymást a barátok, az még nem változtatja meg alapjaiban a kapcsolatot. Tudom. Bár az emlékek és élmények sokasága és minősége alapozza meg az egymás iránt érzett összetartást és szeretetet, ezeknek ritkulása önmagában még nem szakíthatja szét az embereket. Hiszen akit szeretünk, akkor is szeretjük, ha pár hetente egyszer látjuk. Örülünk az együtt töltött időnek és megelégszünk vele. Mindkét fél tudja, hogy saját életének felépítése bizony sok időt felemészt. De a szeretet kiállja a próbát. Kiállja a távolságot. Kiállja a mindennap megpróbáltatásait.

Mi lehet az, ami szétszakít egy barátságot?

És nem. Itt nem a pár évre megkötött padtársi barátságról vagy a hétvégente össze pacsizós spanságról beszélek. A barátság egy testvériség. Igaz barátodat testvéreddé is, családoddá is fogadod.

A változás. Az a gonosz mohó változás. Hiába beszélünk jó, vagy rossz változásról, mindkettő magában hordozza annak a veszélyét, hogy – ahogyan én mondom – elváltoztok egymástól. Az ember változik. Nem csak te, a másik is. Folyamatosan új emberekkel, új élethelyzetekkel és tapasztalatokkal gazdagodtok, amelynek eredményeképpen nem feltétlenül tudjátok már tolerálni vagy megérteni a másik szempontjait. Egyszerűen nem maradtok ugyanazok, mint voltatok. Legyen ez jó vagy legyen ez rossz. Persze az is létezik, hogy egymás mellett változtok. Fejlesztitek, jó útra viszitek és támogatjátok egymást. Van, hogy akivel régen nem voltál közeli kapcsolatban, azzal jóban lesztek, mert úgy változtatok, hogy mostanra megértitek egymást. Ez sem lehetetlen. 

De én most nem erről beszélek.

Egyáltalán érdemes-e gondolkodni azon, mi lett volna, HA. Hiszen a változás mindig megtörténik. Hol lassan, hol gyorsan, de ami az örök állandó, az az, hogy ez elkerülhetetlen. Mit lehet tenni, ha a hiány elviselhetetlen, ha százszor gondolsz arra, hogy ez bizonyosan a te hibád, pedig tudod, hogy már a bocsánatkérés sem segít. Hiszen a változás mindkettőtökkel megtörtént, és tudod, hogy a fűben boldogan kimondott „örökké barátok” szavak sem hozhatják vissza a régi eltöltött éveket. Pedig megígértétek. Egymásnak. Szentnek tűnt és sérthetetlennek. Ha az emberek jönnek és mennek… nem lehetne néha olyan, hogy vissza is jönnek?

Tudod már, hogy nem lenne ugyanolyan. Mert ami megtörtént az megtörtént. De elfogadnád. Szeretnéd. És többé nem engednéd, hogy ez újra megtörténjen.

Én azóta is ebben reménykedem.